Zelk Zoltán költő 30 éve halt meg

Harminc éve, 1981. április 23-án hunyt el Zelk Zoltán Kossuth-díjas költő.

A partiumi, Bihar megyei Érmihályfalván született 1906. december 18-án, a helyi zsidó kántor fia volt. Gyermekkorát Miskolcon töltötte, iskolába is itt járt. A négy elemi és két gimnáziumi osztály után nem tanult tovább, inasnak állt, s autodidakta módon képezte magát. 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott, s részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban is. Ekkor kezdődött költői pályája, az avantgárd jegyeit magán viselő költeményeit Kassák közölte 365 című lapjában, majd néhány megjelent a Munka és a Dokumentum című folyóirat hasábjain is.

1925-től Pesten élt, alkalmi munkákból. Tagja lett a Magyar Szocialista Munkáspártnak is, emiatt 1927-ben letartóztatták, s kitoloncolták Romániába, ahonnan visszaszökött. 1928-ban a Nyugat is közölt tőle verset, majd 1930-ban megjelent első kötete. Anyagi helyzete azonban oly siralmas volt, hogy ő volt az egyetlen, aki valaha is mecénásként fordult József Attilához. Alkalmi munkavállalásai során Jászberénybe is eljutott, s itt ismerte meg Bátori Irént, a felszentelés előtt álló apácanövendéket, akit 1933-ban feleségül vett. A harmincas évek elejétől költészete klasszicizálódni kezdett, hangja letisztult, a magyaros, rímes verselés jellemezte későbbi korszakaiban is.

1937-ben ismét letartóztatták, ám az irodalmi közvélemény nyomására hamarosan szabadon is engedték. Életmódja mit sem változott, kiadók, szerkesztőségek, kávéházak közismert és kedvelt alakja volt, ám pénze szinte soha nem volt, szerkesztői, íróbarátai adtak neki kölcsönt vagy épp vendégül látták egy ebédre. A negyvenes évek elejétől újabb megpróbáltatások vártak rá, háromszor is behívták munkaszolgálatra, az utolsó alkalommal megszökött.

Zelk Zoltán sírja Budapesten

1945 tavaszán hihetetlen aktivitással vetette magát a munkába és a közéletbe, a kommunista párt tagja és különböző lapok munkatársa lett. 1948-tól kezdődött költői pályájának az a szakasza, amelyben az úgynevezett pártos költészet egyik fáklyavivője volt. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-, 1951-ben és 1974-ben József Attila-díjat kapott. 1953-tól felismerte, hogy tévúton járt, s átértékelte korábbi verseit. 1952-ben megindította a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben számos mellőzött írónak, költőnek biztosított publikálási lehetőséget. 1956-ban az Írószövetség forradalmi csoportjának tagja volt, emiatt 1957-ben az úgynevezett nagy íróperben bűnösnek találták, s 3 évre ítélték. 1958-ban amnesztiával szabadult, ám örömét beárnyékolta, hogy imádott felesége időközben meghalt.

A hatvanas évektől szabadfoglalkozású író volt, versei rendszeresen megjelenhettek a lapokban, 1964-től karcolatait, tárcáit az Élet és Irodalom, majd 1965-67-ben a Tükör is publikálta. A hetvenes évektől betegsége számvetésre késztette, akkori köteteinek témái a magány, az elmúlással való szembenézés volt. 1981. április 23-án bekövetkezett halála után költőtársai megrendülten búcsúztak tőle.